103/1. A nehéz kottatartó — Éjszakai zakatolás Elberen felé

A szerelvény ritmikus kattogással hagyta maga mögött Saint-Cyr fényeit, s a hálókocsi folyosójára lassan visszatért a megszokott éjszakai nyugalom. Monsieur Vaneau megfontolt léptekkel haladt a saját fülkéje felé, amikor a nyolcas ajtónál megtorpant.
A vörös szakállas új utas láthatóan viaskodott a sárgaréz kilinccsel. A hóna alatt szorított, sötétbőr fémveretes kottatartó akkorát koppant a faborítású falon, mintha legalábbis egy kisebb üllőt rejtett volna.
– Bocsánat, uram – mormolta a férfi ingerülten, látva a detektív érdeklődő pillantását. – A művészet néha rendkívül súlyos teher. Különösen, ha az ember Brahmsot szállít.
– Valóban – bólintott Vaneau szelíd, udvarias mosollyal. – Bár a komolyzene ritkán igényel ekkora rézvereteket és ilyen mély, gépolajszagú tónusokat.
A férfi szeme megrándult. Szó nélkül bepréselte magát a fülkébe, majd olyan hirtelenséggel csapta be az ajtót, hogy a réztábla megremegett rajta. A zár kemény kattanása nyomban követte a mozdulatot.
Laurent kalauz épp ekkor bukkant fel a folyosó fordulójában, hóna alatt az frissített utaslistával.
– Különös egy alak, Monsieur Vaneau – jegyezte meg halkan. – Azt állítja, zenetanár, mégis fordítva adta át a helyjegyet, és a nevét is alig tudtam kiolvasni.
– A kapkodás ritkán szül jó harmóniát, kedves Laurent – válaszolta Vaneau. – Különösen akkor, ha valaki jobban aggódik a tok tartalma, mint a saját kényelme miatt.
Abban a pillanatban a nyolcas fülke felől tompa, fémes csikordulás hallatszott, amelyet egy halk, sziszegő hang követett.