102/9. A sötétkék kabátos utas — Szembeállítás a csomagtérben

A csomagtér nehéz fémstukkós ajtaja csikorogva pördült ki, s a félhomályos helyiségbe belépett a sötétkék kabátos utas. Kalapját mélyen a szemébe húzta, ám amikor meglátta a kitárt láda mellett álló társaságot, mozdulata félbeszakadt.
– Zavarok, uraim? – kérdezte hűvös, kimért hangon, s megpróbált úgy tenni, mintha csupán az eltévedt poggyászát keresné. – Bocsánatot kérek, azt hittem, ez a kalauz fülkéje.
– Egyáltalán nem zavar, monsieur – köszöntötte őt Vaneau finom meghajlással. – Hacsak nem tekinti zavarónak, ha az ember éjszaka, egy száguldó vonaton találkozik egy tökéletesen működő, sárgaréz alkatrészekből álló nyomdaszerkezettel.
Az utas tekintete megrándult, s önkéntelenül a kabátja belső zsebe felé nyúlt.
– Fogalmam sincs, miről beszél. Ez a láda nem az enyém. Én csupán a kalaptartómat keresem.
– Különös – jegyezte meg Vaneau száraz mosollyal. – Ugyanis a nyomdafestékkel átitatott filchengeren pontosan ugyanaz a csontnyelű sétapálca által hagyott finom fémpor látható, mint amit az Ön fülkéjének küszöbén találtunk. A matematika szép tudomány, de a kriminalisztika néha még szórakoztatóbb.
Laurent kalauz kihúzta magát, és megpróbált szigorú ábrázatot ölteni, bár a keze még mindig kissé remegett a kulcscsomón. A fiatal fátyolos hölgy fellélegzett, s hátrább lépett a homályba.
Émile Vaneau ekkor lassan benyúlt a mellényzsebébe, s elővette régi ezüst zsebóráját. Egy halk pattanással kinyitotta a fedelét, s egy pillanatig némán nézte a ketyegő mutatókat.
– Pontosan hat perc múlva Saint-Cyr állomásra érkezünk – mondta csendesen, majd visszacsúsztatta az órát. – És attól tartok, a peronon várakozó urak sokkal kevésbé lesznek elragadtatva az Ön mozgó értékpapír-nyomdájától, mint mi voltunk.