102/7. A nehéz ládák titka — Lépések a poggyászkocsi felé

Monsieur Vaneau lecsukta a bőrkötésű főkönyvet, s finom, kimért mozdulattal simította végig a borítót.
– Nos, Laurent – szólalt meg a rá jellemző csendes derűvel –, a papírforma lenyűgöző dolog, de a valóság rendszerint sokkal nehezebb. Különösen, ha vaspántokkal van megerősítve.
– Csak nem akarja átkutatni a csomagteret, Monsieur? – kapott a mellkasához a kalauz, miközben tekintete feszülten riadt végig a félhomályos folyosón. – A sötétkék kabátos úr bármelyik pillanatban kiléphet a fülkéjéből!
– Bármelyik pillanatban, Laurent – bólintott a detektív. – Ám ha megvárjuk, míg kényelmesen kiszáll a ládáival Saint-Mireux-nél, a kérdéseinkre legfeljebb a hűs éjszakai szél ad váaszt. És be kell vallanom, a szél ritkán ad kielégítő felvilágosítást.
A fiatal, fátyolos hölgy óvatosan előrelépett, kesztyűs kezét a folyosó falának támasztva.
– Ha Monsieur Vaneau úgy látja jónak, én a folyosó végén maradok, és figyelmeztetem önöket, ha a nyolcas fülke ajtója kinyílna – mondta halk, mégis elszánt hangon.
– A segítségét hálásan köszönöm, kisasszony – hajolt meg kissé Vaneau. – Egy figyelő szem többet ér a legélesebb szimatnál. Laurent, vezessen a poggyászkocsihoz! S próbáljon úgy lépkedni, mintha nem egy szörnyeteg, csupán egy elveszett teáskanna nyomában járnánk.
A három alak végigosont a ringatózó szerelvény keskeny átjáróján. Amikor a kalauz óvatosan elfordította a csomagtér súlyos rézkilincsét, a hideg menetszél és a ládák tömény faillata azonnal megcsapta az arcukat. A sötétben két hatalmas, vasalással erősített láda körvonala bontakozott ki.
Vaneau előhúzta zsebéből a korábban talált apró réz alkatrészt, és a közelebbi láda zárszerkezetéhez illesztette.
– Látja, Laurent? – suttogta. – A pánt nem a rakományt védi a külvilágtól. Hanem a külvilágot attól, ami odabent működik.