102/3. A bársonydoboz titka — Halk kattanás a hatos fülkében

– A robbanóanyagok ritkán viselnek ilyen finom bársony bélést, kedves Laurent – jegyezte meg Vaneau, miközben sétapálcája csontgombjával finoman felpattintotta a fémdobozka apró reteszét. – Ez a tárgy sokkal inkább a hiúság, mintsem a pusztítás eszköze.
A doboz fedele halk kattanással nyílt ki. A bársonyágyban egy apró, hajszálvékony acéltű feküdt, amelynek végén aprólékosan megmunkált sárgaréz nehezék csillogott.
– Egy órásmesteri szerszám? – kérdezte a fiatal, fátyolos hölgy, s egy lépést tett előre, bár kesztyűs kezét még mindig idegesen a mellkasára szorította. – Vagy talán a sötétkabátos úr valami veszélyes szerkezetet állított össze a fülkéjében?
– Inkább szétszerelt valamit, kisasszony – igazította ki Vaneau elgondolkodva. – Vagy ami még valószínűbb: megpróbált kinyitni egy olyan zárat, amely nem az ő kulcsára várt.
Laurent a folyosó félhomályos vége felé pillantott, ahol a hatos fülke ajtaja kissé résnyire nyitva maradt.
– Menjek utána, uram? – kérdezte fojtott hangon a kalauz. – A szerelvény még javában robog.
– Felesleges lenne szaladgálnia, Laurent – intett a fődetektív csöndes kézmozdulattal. – Az ilyen sietős úriemberek mindig ugyanazt a hibát követik el: azt hiszik, ha gyorsabban futnak, a következmények elmaradnak mögöttük. Ráadásul a kalauzi egyenruha nem a feltűnésmentes osonásra lett tervezve.
Vaneau óvatosan zsebre tette a bársonydobozt, majd lenyomta a hatos fülke rézkilincsét. Az ajtó halkan eltolódott. Az ülésen egy kinyitott, üres bőrskatulya hevert, a padlószőnyegen pedig friss fémforgács csillogott a lámpa sárgás fényében.
– Látja? – fordult a hölgy felé Vaneau egy halvány mosollyal. – Az ön szomszédja nem menekül. Csupán helyet cserélt a saját tévedéseivel.