102/1. A rézveretes bőrmappa — Új arculat a hálókocsiban

A szerelvény lassan visszanyerte megszokott, ritmikus zakatolását, ahogy a Saint-Germain állomás kivilágított peronjai elmaradtak a sötétben. Laurent, a kalauz, mélytengeri búvárokat megszégyenítő sóhajjal támaszkodott a teáskocsinak.
– Uram, Ön egyszerűen zseniális – suttogta Laurent, és hálás pillantást vetett az idős úriemberre. – Azt hittem, a teásdoboz örökre leleplezetlen marad.
– Ugyan, Laurent – legyintett szelíden Monsieur Vaneau, miközben visszaült az ablak melletti kényelmes foteljébe. – A tényeknek megvan az a szórakoztató tulajdonságuk, hogy mindig pontosan ott maradnak, ahol hagyták őket. Csak figyelni kell.
Ebben a pillanatban a folyosó felől finom, mégis határozott léptek zajlottak. Az újonnan felszállt, sötétkabátos utas lépett a fülke közelébe. Mindkét kezével görcsösen szorította magához a nehéz, rézveretes bőrmappát, mintha egy halom drágakövet próbálna elrejteni a világ elől. Tekintete idegesen cikázott Laurent és Vaneau között.
– Szabad ez a hely, uram? – kérdezte kimérten, ám a hangjából tisztán kiérződött a feszültség.
– Természetesen – válaszolta Vaneau száraz eleganciával. – Úgy látom, a poggyásza nem csupán súlyos, de meglehetősen kényelmetlen társaság is.
Az utas gyanakvóan összehúzta a szemöldökét, és még közelebb húzta magához a mappát.
– Ez bizalmas iratokat tartalmaz. Semmi olyat, ami egy idegenre tartozna.
– Megértem – bólintott a detektív. – Bár Elberen felé robogva a bizalmas iratok ritkán szoktak ilyen fémesen kattogni, amikor a szerelvény rázkódik.
Az új utas arca egy pillanatra elfehéredett. Mielőtt Laurent teát tölthetett volna, a nehéz bőrmappa belsejéből halk, éles fémcsikordulás hallatszott, s a rézveretes zár magától kipattant. A férfi riadtan összefogta a fedelet, majd szó nélkül a folyosó homályos vége felé sietett. Vaneau csöndben nézett utána, s halványan elmosolyodott. Az új rejtély elkerülhetetlenül megérkezett.