101/3. A csontfogantyú titka — Feszült csend Mireval előtt

Laurent alig két perccel később lihegve tért vissza a folyosóra, kezében egy élére hajtogatott, makulátlanul fehér szalonkocsi-szalvétával. Monsieur Vaneau elismerő pillantással vette át az anyagot, majd patkányfogó precizitással, gombostűnyi finomságú mozdulatokkal a hajtások közé söpörte a szőnyegen csillogó reszeléket.
– Kiváló minőségű sárgaréz és némi nikkel – állapította meg a detektív, miközben a szalvétát a falikar sárgás fénye felé tartotta. – Ez a különleges ötvözet egyáltalán nem sétapálcák díszítésére való. Sokkal inkább egy olyan egyedi kulcstoll készítéséhez használják, amely nem nyitja a zárakat, hanem blokkolja azokat.
– Blokkolja? – képedt el a fiatal, fátyolos hölgy, és feszülten óvatos lépéssel közelebb húzódott. – De hát miért akarná bárki is használhatatlanná tenni egy hálókocsi zárját az éjszaka közepén?
– Nem a zár szerkezetét teszik tönkre, mademoiselle – felelte Vaneau szelíden, miközben a szalvétát gondosan összehajtotta és a mellényzsebébe csúsztatta. – Csupán gondoskodnak róla, hogy kívülről senki ne tudja rányitni az ajtót. Még a kalauz univerzális kulcsával sem.
Ekkor a hatos fülke ajtaja lassan, szinte teljesen hangtalanul feltárult. A sötét köpenyes utas állt a küszöbön. Csontnyelű sétapálcájára támaszkodott, ám a fogantyú alatti illesztésnél most egy apró, frissen reszelt rés csillogott a sötétben.
– Zavarom az uraságokat? – kérdezte a férfi mély, kimért hangon, s közben tekintete megállapodott Vaneau mellényzsebén.
– Cseppet sem – mosolygott a fődetektív. – Csupán a hálókocsi akusztikai sajátosságait elemeztük. Az Intercontinental Expressen a fémreszelék a futószőnyegen olyan, mint a hívatlan vendég: mindig elárulja, merre járt.