101/1. A csontnyelű sétapálca — Éjszakai zakatolás Mireval felé

Laurent kalauz megkönnyebbülten fújt egy nagyot, miközben gondosan zsebre vágta a fülkeajtók kulcsát.
– Monsieur Vaneau, ön nélkül a fél szerelvény hamis részvényekkel fizetne a vacsoráért – jegyezte meg elismerő főhajtással.
– Ne túlozzunk, Laurent – válaszolta Vaneau szelíden, miközben felhajtotta kabátja gallérját. – A bűnözők többsége túlságosan ragaszkodik a teátrális részletekhez. A jó kézművesség ezzel szemben nem szorul vaníliaesszenciára.
A folyosó homályából ekkor előlépett az új utas. Magas alakját teljesen elfedte a sötét köpeny, s csontnyelű sétapálcájának fémhegye ütemesen, fémesen koccant a szőnyeg alatti padlólemezen. Megállt a hatos fülke előtt, és kimérten végigmérte a társaságot.
– Remélem, ezen a járaton a nyugalom alapfelszereltség, nem pedig szerencse kérdése – mondta az idegen hűvös, száraz hangon. – A kalauz az imént túlságosan teátrálisan örvendezett a törvény diadalának.
– A csend nálunk természetes állapot, uram – felelte Vaneau halvány mosollyal. – Kivéve persze, ha a tények másként nem döntőnek.
– A tények engem nem érdekelnek, csak a pihenés – felelte az utas, s miközben a kilincsért nyúlt, a pálca gombja megcsillant a fali lámpa fényében. A kemény csontfaragvány alól apró, reszelt rézforgács hullott a szőnyegre.
Az idegen belépett a fülkéjébe, majd határozott mozdulattal magára rántotta az ajtót. Laurent zavartan pillantott a detektívre.
– Különös ember. És mi szüksége van valakinek sétapálcára egy hálókocsiban, az éjszaka közepén?
– A válaszra alighanem fény derül, mielőtt elérjük Mireval állomást – mondta Vaneau, s szemével a szőnyegen csillogó fémport követte.