100/3. A sárgaréz táska — Éjszakai zakatolás Rocourt felé

Az ajtó résében egy zaklatott tekintetű férfi arca bukkant elő. Görcsösen szorongatta a fényes, sárgaréz retesszel ellátott táskát, amelyből most még intenzívebben áradt a vanília édeskés illata, némi műszerolaj szagával keveredve.
– Bocsánat, uraim – mormolta a férfi, miközben riadtan próbálta maga mögé rejteni a poggyászt. – Csupán a süteményes készletemet ellenőriztem. A vasút rázkódása köztudottan nem tesz jót a piskótának.
Monsieur Vaneau halk, kimért léptekkel közelebb lépett, és az acélhengerre pillantott, amit Laurent kalauz még mindig a kezében tartott.
– A piskóta valóban kényes jószág, uram – jegyezte meg a fődetektív száraz félmosollyal. – Bár ritkán igényel edzett acélból készült reteszelőt, és a sűrű műszerolajat is meglehetősen rosszul viseli. Laurent, legyen kedves, mutassa meg az úrnak a hiányzó alkatrészt!
A kalauz engedelmesen lépett előre, mire az új utas még jobban hátrahőkölt a fülke homályába.
– Önök engem bűncselekménnyel gyanúsítanak? – csattant fel a férfi, ámbár a hangja érezhetően megcsuklott a félelemtől.
– Egyelőre csak azzal, hogy a cukrászatot összetéveszti a finommechanikával – felelte Vaneau megrendíthetetlen nyugalommal. – Ha megengedi, közösen kiderítjük, mit rejt a sárgaréz retesz. Rocourt felé zakatolva nincs kellemesebb egy jó esti beszélgetésnél.