Zsongó nádas a ködben

A hideg víz azonnal átáztatta Mirella csizmáját, ahogy az első lépést megtette a sekély mederben. Borda szorosan a nyomában haladt, tekintetét egy pillanatra sem véve le a túlsó part sötétben kirajzolódó körvonalairól. A folyó itt szinte alig morgott, de a sár fojtogatóan szívta lefelé a lábukat minden egyes lépésnél.
– A hajdúk a hídfőnél keresgélnek, de nem hülyék – mormolta Borda fojtott hangon, miközben kiemelte a lábát a cuppogó iszapból. – Előbb-utóbb eszükbe jut a gázló is.
– Akkor igyekezzünk, mielőtt a méltóságos urak kitalálják, hogy lemosakodjanak – vágott vissza Mirella maró gúnnyal, bár a foga összekoccant a hűvös pára miatt. A köpenyét magasabbra húzta, s ujjait a csípőjére akasztott tőr markolatára tapasztotta. – A túlsó oldalon lévő nádas kivezet a szárazabb dűlőre. Ha azt elérjük, a nyomunkat szagolhatják csak.
Ahogy a meder közepére értek, a víz már a térdükig ért. A nádas süvítő hangot adott a szélben, mintha ezer suttogó nyelv óvná őket a felbukkanó járőröktől. Borda hirtelen elkapta Mirella karját, és egy vastag fűzfa gyökérzetének árnyékába rántotta a lányt.
A szegénytelep felőli parton fáklyák fénye villant. Két hajdú durva kurjongatása törte meg az este csendjét, de a sűrű köd és a kanyargó meder szerencsére elfedte a szökevények alakját. Mirella hideg mosollyal figyelte a távoli sárga foltokat: a hajdúk elhibázták az irányt, s a mocsaras oldalág felé kanyarodtak.
– Na, a kopók megint a sárban tocsognak – sziszegte a lány, majd egyetlen lendülettel kimászott a túlparti zsombékosra. Borda követte, s a nádas sötétjében végre szilárd talajt találtak a lábuk alatt.