A sötétedő nádas

A szabad mezőre kiérve a nyirkos esti köd azonnal beléjük mart, de egyikük sem bánta a hideget. A háttérben még fojtogatóan terjengett a szegénytelep füstje, de a kijátszott őrök tompa kiáltásai már messziről, elhalón hallatszottak.
– Nem állunk meg – sziszegte Borda, miközben szemeit a sötétbe vesző bokrokra tapasztotta. A fegyveresek fenyegetése miatt feszültté tette a csend, s karját ösztönösen Mirella elé tartva mérte fel a terepet.
– Eszem ágában sincs itt éjszakázni – suttogta vissza a lány, s gyors léptekkel igazította meg az álca gyanánt vállára vetett durva posztóköpenyt. – Ha a hajdúk feleszmélnek, a kaputól egyenesen a gázló felé veszik az irányt.
A magas fűben némán suhantak tovább, gondosan kerülve a taposott dűlőutat. A föld lágyan süppedt a csizmájuk alatt, jelezve, hogy a folyó mocsaras medre már nincs messze. Borda hirtelen megtorpant, és egyetlen határozott mozdulattal intette csendre Mirellát.
A távolban, a fűzfák takarásában a víz halkan csobogott. Nem látszott mozgás, csak a kései szél mozgatta meg a nádast, de az átkelés még így is kockázatosnak ígérkezett a szürkületben.
– Elöl mész, vagy fedezzelek? – kérdezte halk, szaggatott hangon a csatlós.
– Utánam, de csöndben – felelte Mirella, s a partmenti galagonyás árnyékába lépve elindultak a vízpart felé.