Menedék a nádas szélén

A nádszálak éles levelei lágyan suhogtak a fejük felett, ahogy Mirella kicsavarta köpenye aljából a jéghideg vizet. Borda egyetlen halk horkantással rázta meg magát, akár egy ázott juhászkutya, miközben tekintetével már a sűrű növényzet mögött húzódó, korhadt palánkokat pásztázta.
– Ha ez a csizma túléli a mai estét, szobrot emeltetek neki a főtéren – suttogta Mirella, miközben próbálta visszanyerni a lábujjaiba a vérkeringést. – De legalább a kopók elégedetten dagonyáznak a túloldalon. Remélem, a méltóságos hadnagy úr új csipkés ingje is tiszta csupa iszap lett.
Borda csak egy árnyalatnyi mosollyal válaszolt, majd intett a lánynak: a szegénytelep szélső, elhagyatottnak tűnő háza már alig harminc lépésre derengett a ködben. A nádtető sarka kissé megereszkedett, s a kéményből csordogáló vékony füstcsík jelezte, hogy bent még akadt némi élet meg parázs. A kerítés hiányzó lécei között könnyűszerrel átcsusszanhattak.
– A hátsó kapunál lakik az öreg Jakab – jegyezte meg halk csikorgással Mirella, amint elérték a roskadozó kőfalat. – Ha szerencsénk van, még nem aludt el, és elcserélhetjük nála a vizes holmit egy száraz pokrócra. Vagy legalább egy kupa meleg serre.
Egy pillanatra megtorpantak a sötét udvar sarkában, hallgatózva, hogy követte-e őket bárki a sűrűből. De a nádasban már csak a szél suttogott, s a hajdúk fáklyáinak távoli fénye végképp elenyészött a mocsaras oldalág sűrű gomolygásában.