Kopogás a korhadt ajtón

Mirella három halk, ritmikus koppintással jelezte érkezésüket a korhadt tölgyfa ajtón. Bent a duruzsoló mormogás azonnal abbamaradt; a szűk ablakrácson át látni lehetett, ahogy az alacsony mennyezetű helyiségben feszült csend telepszik a bent lévőkre. A nyitott tűzhely halovány parazsa körül gubbasztó lakók megrándultak, s gyanakvó tekintettel figyelték a bejáratot. Ebben a nyirkos éjszakában a hívatlan vendég ritkán jelentett jót a szegénytelep népének.
Az ajtó végül nyikordult egyet, és az öreg Jakab barázdált, kormos arca bukkant elő a résben. Amint meglátta a csuromvizes lányt és a mögötte komoran tornyosuló Bordát, a ráncai éles vonásai kissé felengedtek, bár a szeme sarkában még ott bujkált a félelem.
– Ti meg mit gázoltátok a mocsarat ilyen későn? – suttogta az öreg, miközben intett, hogy sietve lépjenek beljebb. – A hajdúk a városszélen szaglásznak, a fél telep retteg a rajtaütéstől.
– Csak egy kis frissítő éjszakai fürdőzés volt, Jakab bátyám – vigyorodott el Mirella halk szelídséggel, ahogy a pattogó parázs mellé lépett, és közelebb nyújtotta átfagyott kezeit. – A hadnagy úr kopói pedig remélhetőleg még mindig a nádasban halásznak a csizmáik után.
A szobában ülő didergő szegényemberek lassan megnyugodtak a lány magabiztos hangjától. Mirella a táskájába nyúlt, s egy rézpénzt nyomott Jakab bütykös tenyerébe a megváltó, száraz pokrócért cserébe, miközben Borda hátát a szilárd ajtófélfának vetve vigyázta a kunyhóra nehezedő csendet.