Dörrenés a fagyos éjszakában

A száraz pokróc melege végre lassan visszatért Mirella dermedt tagjaiba, ahogy közelebb húzódott a ropogó parázshoz. A táskájából előhalászott egy kevés szárított gyógynövényt meg némi szikkadt kenyeret, s néma mosollyal szétosztotta a sarokban kucorgó pulyák között. A gyerekek megilletődötten fogadták a falatokat, s a kunyhó nyomasztó némasága szelíd mormogássá szelídült.
Borda azonban egyetlen pillanatra sem lazított a tartásán. Az ajtófélfának támaszkodva figyelte a kinti szél zúgását, s fülelt a mocsár felől érkező legkisebb neszekre is. Mirella a csuromvizes csizmájával viaskodott, miközben magában némi gúnnyal gondolt a hajdúkra, akik mostanság bizonyára a fagyos sarat kaparják a fegyvereikről a nádtenger közepén.
Ám a relatív nyugalom kérészéletűnek bizonyult. A korhadt tölgyfa ajtón hirtelen két kemény, türelmetlen dörrenés visszhangzott. Nem óvatos, ritmikus koppintás volt ez, hanem egy nehéz csizma orrának nyers ütése.
A kunyhóban azonnal megfagyott a levegő. A gyerekek rögvest Jakab szétnyűtt kötényébe rejtették az arcukat, az öreg pedig rémülten meredt a reteszre. Borda hallgatagon lépett egyet előre, teste megfeszült a homályban, Mirella keze pedig nyomban a táskájában lapuló tőre felé csúsztatott. Jakab fojtott intésére a szobában lévők a konyha mögötti, rőzsével takart elkerített sarok felé hátráltak.