Zsíros tengelyek

A fűszeres gőz kellemesen csiklandozta a didergők orrát, de a megnyugvás csak pillanatnyi volt. Az idős asszony, bár maga is minden apró neszre összerezzent, hirtelen elszántsággal lépett a sarokban álló nehéz faládához. Óvatosan felnyitotta a nyikorgó fedelet, és egy adag sűrű, sötét kocsikenőcsöt, valamint néhány erős bőrszíjat húzott elő a rongyok alól.
– Ha azt a kordét ott akarjátok hagyni a várfal tövében, az őrök napfelkeltekor azonnal kiszúrják – suttogta, miközben a kezében tartott zsíros bödönt Bandi orra alá dugta. – Ezzel be kell kenni a tengelyt, különben úgy fog visítani a sötétben, mint a meglőtt vadkan.
Borda egyetlen halk mormolással nyugtázta a tervet, és máris közelebb lépett. Bár a félelem még ott bujkált a tekintetében, a gyakorlatias feladat azonnal cselekvésre ösztönözte. Óvatosan félretette a kiürült csuport, és Mirellára nézett, várva a jelet. A lány egyetértően bólintott; nincs vesztegetni való idejük, a meleg tea ugyan visszaadta az erejüket, de a veszély nem múlt el.
– Bandi, te itt maradsz, és figyeled a sikátort az ablakból – adta ki a feladatot Mirella, hangjában azzal a huncut magabiztossággal, ami még a legszorongatóbb helyzetben is képes volt tartani a lelket a többiekben. – Mi Bordával visszaszökünk a kordéhoz. Mire a fáklyás őrjárat megfordul a bástyánál, a kocsi már egy csendes árnyékként fog gurulni.
Az idős asszony aggódva szorította meg Mirella kezét, de a lány csak kacsintott egyet, jelezve, hogy a legrosszabb hűbéri tiszttartókon is túljártak már. Azzal a két alak nesztelenül kicsusszant a deszkaajtón, egyenesen a fagyos, sötét éjszakába, hátrahagyva a kályha pislákoló parazsát.