Gőzölgő csupor

Az idős asszony nem sokat tétovázott; nesztelen léptekkel a sarokban durrogó aprócska cserépkályhához osont. Egy csorba agyagkorsóból gőzölgő, fanyar illatú főzetet öntött három repedt csuporba, majd reszkető, de gondoskodó kézzel nyújtotta a didergő jövevények felé. A vadmenta és a hársméz illata azonnal megtöltötte a szűkös, gerendás szobát.
– Igyátok, fiaim – suttogta az asszony, miközben gyanakvóan pislogott az ablakot takaró rongyok felé. – A hideg még a csontot is kikezdi, hát még az ilyen riadt lelkeket.
Bandi két kézzel markolta meg a meleg csuport. Ujjai még mindig remegtek a feszültségtől, a fűszeres gőz megcsapta az arcát.
– Kint... nem láttak meg? – kérdezte fojtott hangon, szaggatottan szedve a levegőt, miközben a sarok sötétjébe húzódott. – Az őrök... a kapunál...
Borda nem felelt, csak a fejével intett a súlyos fagerenda felé, amit az imént tolt a deszkaajtó mögé. Hatalmas alakja szinte teljesen elnyelte a bejárat melletti árnyékot, feszült figyelmét egy pillanatra sem lankasztva. Óvatosan, fojtott kortyokban itta a forró folyadékot, szemével folyamatosan a deszkák réseit pásztázva.
Mirella halkan elmosolyodott, bár a szeme sarkában ott bujkált az éberség. Finoman megérintette Bandi vállát, jelezve, hogy most már biztonságban vannak, majd az idős asszonyra nézett. Tudta, hogy a sérült kordét még hajnal előtt el kell vontatniuk a várfal mellől, de most az aprócska kunyhó melege volt az egyetlen menedékük a könyörtelen külvilággal szemben.