Menedék a kút tövében

A szűk utcácskák sötétjébe burkolózva a kis csapat fürgén szedte a lábát, mint a falusi macskák, akik épp most csentek el egy zsíros bödönt a kamrából. Bandi minden neszre összerezzent, de a zsebében lapuló néhány rézkrajcár halk csilingelése némileg visszaadta a bátorságát. Borda széles vállaival szinte eltakarta a mögötte lépkedőket, halkan szuszogva, mint egy békés medve, aki tudja, hogy a vadászok messze járnak.
Hamarosan elérték a szegénynegyed szívében rejtőző, félig beomlott kút káváját, ahol a sikátorok még szorosabban simultak egymáshoz. Itt már nem jártak őrök; a hatalmasságok poroszlói jobban féltek a sötét sarkoktól, mint a pestistől. Az idős asszony egy kopottas, deszkákból tákolt ajtó felé mutatta az utat, amely mögül halvány, parázsló fény szűrődött ki.
– Ide bejöhettek, fiaim – suttogta az asszony, miközben óvatosan kitárta az ajtót. – Nem palota, de a szalma száraz, és a kályha még tartja a meleget.
Odabent a fojtogató hideg után szinte simogatott a langyos levegő. Bandi azonnal letelepedett egy sarokban álló fapadra, és megkönnyebbülten nyújtotta ki fáradt lábait. Mirella elégedett mosollyal nyugtázta a biztonságos vackot, barátságosan megveregette az asszony vállát, majd ő is helyet foglalt a félhomályban. Borda az ajtó mellé húzódott, fél szemmel még az utcát vigyázva, de feszült tartása végre engedett kicsit. A sikeres küldetés melege lassan átjárta mindannyiukat.