Az éjszaka leple

A hideg, metsző szél azonnal átjárta a menekülők ruháját, ahogy Mirella és Borda kilépett a kunyhó ajtaján. A szegénytelep sikátorai sötétek voltak, csak néhol pislákolt egy-egy gyertyaláng a réseken át, vagy derengett a hold a felhők mögül. Minden árnyék veszélyt rejtett, minden neszre összerezzentek, de a feladat sürgető volt, a félelem pedig élesítette az érzékeiket.
Lopakodó macskák módjára siklottak az öreg, düledező házak között. Borda elöl haladt, éber szemeivel pásztázva a környezetet, Mirella pedig a nyomában, a kenőcsös bödönnel a kezében. A várhoz vezető út nem volt hosszú, de minden megtett méter végtelennek tűnt a feszült csendben. Egy-egy távoli kutyaugatás, vagy a bástyáról időközönként átszűrődő őrszem hangja fagyasztotta meg a vérüket.
Végül elérték azt a rőzserakást, ami mögött a sérült kordé lapult. A kocsi sötét, néma tömegként hevert, mintha csak rájuk várna. Mirella gyorsan lekuporodott, és Borda figyelő tekintete mellett, minden óvatosságával, elkezdte bekeni a tengelyt a sűrű, fekete kenőccsel. A zsíros anyag lassan, de biztosan terült szét a rozsdás fémfelületen, elnyelve a jövőbeni nyikorgás minden esélyét.
A munka néhány perc alatt elkészült. A tengely most már néma volt, készen arra, hogy a kordé nesztelenül guruljon tovább, ha eljön az ideje. Mirella elégedetten törölte le a kezét egy rongyba, majd Bordára nézett. A férfi egy halk bólintással jelezte, hogy a part tiszta, a bástyáról nem látni semmi gyanúsat. A veszély persze nem múlt el, csak elhalasztották, de a legfontosabb lépés megtörtént: a kordé többé nem árulja el őket.