Út a menedékig

Mirella és Borda egy utolsó pillantást vetettek a rőzserakás mögött lapuló, elnémított kordéra. A fagyos szél még mindig metszett, de most mintha egy leheletnyivel könnyebb lett volna a szívük. A legveszélyesebb feladat, legalábbis egyelőre, sikeresen befejeződött. Nem maradtak tovább a nyílt színen, visszaindultak a sikátorok sűrűjébe, ahol a homályos foltok talán némi védelmet nyújtanak.
Lábujhegyen, szinte lebegve surrantak visszafelé. A sikátorok még sötétebbnek tűntek, mint érkezéskor. A távoli kutyaugatás már nem fagyasztotta annyira a vérüket, inkább csak a csendet törte meg, mintha a világ is fellélegzett volna a feszült várakozás után. Borda éberen pásztázta a düledező falakat és a bedeszkázott ablakokat, Mirella pedig szorosan követte, kezében még mindig a kenőcsös bödön, mely most már üres súlyként nehezedett a markában.
Minden sarok gyanakvásra adott okot, minden nesztelen suhanás árnyékot feltételezett. A menekülők, noha a fő veszélyt elhárították, még nem érezhették magukat biztonságban. A szegénytelep nem volt a barátjuk, csak egy szükségszerű állomás, és az éjszaka leple bármikor fellebbenhetett. Mirella szemeivel a kunyhó felé vezető utat kereste, sürgetve a lépteit.
Végül meglátták a távolban pislákoló fényt – az idős asszony kunyhójának halvány derengését. A remény apró szikrája gyúlt meg bennük. Gyorsítottak, de a zajra még mindig ügyelve, eljutottak a viskó rozoga ajtajához. Borda halkan bekopogott, majd az ajtó résnyire kinyílt, és Bandi ijedt arca bukkant elő a sötétből. Látva társait, megkönnyebbülten sóhajtott fel, és azonnal beengedte őket a meleg szobába, ahol a forró tea gőze és a csendes várakozás fogadta őket.