Térkép a hamuban

A kunyhó belső melege azonnal körbeölelte a fagyos utazókat. Az idős asszony a sarokban gubbasztott, reszkető kezével egy rongyot szorongatott, miközben gyanakvó, riadt tekintete az ajtó felé rebbent minden apró neszre. Borda elégedetten bólintott Bandi felé, jelezve, hogy a küldetés sikerült: a kordé tengelye immár néma, mint a sír, készen áll az indulásra.
Mirella letette az üres bödönt a sarokba, és a parázsló kemence mellé kuporodott. Bandi meleg teát nyújtott át nekik a cserépbögrékben. A forró ital gyorsan visszaadta az életet a fagyott végtagjaikba. Mirella huncut mosollyal az arcán, suttogva köszönte meg a gondoskodást, miközben szemével már a továbbutat tervezte. Nem vesztegethették az időt, a hajnal közeledte egyszerre jelentett menedéket és újabb feszültséget.
Az idős asszony, látva a vándorok elszántságát, kissé közelebb merészkedett. Remegő ujjával a kemence hamujába rajzolt egy kanyargós vonalat. Egy eldugott ösvényt mutatott a várfal tövében, amely elkerüli a fegyveres őrszemeket, közvetlenül a düledező kerítésen túli sűrű cserjésbe vezetve őket. „Ott nincs őrség, de siessenek” – suttogta fojtott, aggódó hangon.
Borda megértő pillantással köszönte meg az útbaigazítást, majd intett a többieknek. Gyorsan felnyalábolták a holmijukat, s az utolsó korty meleg tea után óvatosan kiléptek a fagyos éjszakába. A lecsendesített kordé hűségesen várta őket a rőzserakás mögött, készen arra, hogy átguruljon a szabadság felé vezető, hamuba rajzolt ösvényen.