Zsákmány a szurdokban

A sziklás emelkedő kemény kövein nem maradt nyom, ám a meredek kaptató alaposan megizzasztotta Mirellát. A posztóbála nehéz volt, vágta a vállát, de a lány egyetlen halk nyögés nélkül kapaszkodott felfelé. Borda megelőzte egy léptékkel, füleit hátracsapva néha visszanézett, sötét szemeiben a veszély éber fénye villogott.
Lentről, a fák közül hamarosan megérkezett a visszaigazolás: a hajdúk patkóinak tompa robaja a bal oldali, puha avaros ösvény felé kanyarodott. A katonák bekapták a csalit. Mirella megállt egy pillanatra egy nagyobb sziklatömb árnyékában, s megtörölte az izzadt homlokát. A szívverése még mindig vadul lüktetett a torkában, de szájszélén megjelent a megszokott, gúnyos mosoly.
– Úgy tűnik, a tekintetes urak lovai jobban szeretik a puha avart – suttogta Borda felé hajolva, mire a kutya halkan horkantott egyet, jóváhagyva a megállapítást. – Futhatnak a semmi után, míg a lovak tüdeje ki nem szakad.
Nem vesztegethették az időt. Mirella átlendítette a szorosabban átkötött bálát a másik vállára, és követte a fekete ebet a szurdok peremén futó keskeny párkányra. Odalenn a fenyves fekete tengerként hullámzott, de felettük, a sziklák mögött már derengeni kezdett az ösvény biztonságosabb szakasza. A zsákmányolt posztó jó helyre kerül majd: a hegyi falu didergő gyermekeinek nem kell többé rongyokban fázniuk a téli szélben.