A kettéhasadt törzsnél

A fenyves hűvös, gyantaszagú homálya hirtelen nyelte el őket, amint maguk mögött hagyták a mészégetők udvarát. A nehéz, értékes posztóbála alaposan húzta Mirella vállát, de a hajdúk közelsége miatti feszültség szinte szárnyakat adott a lépteinek. Borda alacsonyan tartott fejjel, éberen trappolt mellette; a fekete eb szőre még mindig borzongott a tarkóján, minden ropogásra fojtott horkantással reagált.
Lentről, a katlan mélyéből hirtelen tompa kiáltások és lovak horkantása ütötte meg a fülüket. A hajdúk járőre visszatért, és a hamu alatt tátongó üres rejtekhely alighanem felkorbácsolta a méregjüket.
– Látod, Borda? A tekintetes vitézek már számolják a hiányt – sziszegte Mirella gúnyos fintorral, bár a szívverése a torkában kalapált. – Remélem, a tiszt úr nem kap gutaütést, amikor rájön, hogy a jobbágyok helyett a szél hordja el a gúnyájukat.
A kaptató meredekebbé vált, mígnem kiértek a gerincre. Ott magasodott előttük az elágazást jelző, villámsújtotta tölgyfa: a koromtól feketéllő, kettéhasadt törzs baljós mementóként állt a kétfelé ágazó csapás felett.
Borda a jobb oldali, sziklás emelkedő felé bökött a nedves orrával. Mirella nem teketóriázott: gyorsan lecsatolt egy gallyat, elsimította a puha avarban hagyott lábnyomaikat a bal oldali ösvény torkolatában, majd felkapta a zsákmányt.
– Erre, öregem! A sziklákon nem akad el a nyomuk – vetette oda halkan, és belevetette magát a köves csapás sűrűjébe.