Kelme a hamu alatt

A legközelebbi kunyhó falához lapulva Mirella gyors pillantást vetett az udvar szélére szerkesztett faállványzatra. Borda feszült izmokkal szagolt a hűsülő levegőbe, szőre még mindig borzolódott a tarkóján, mintha bármelyik pillanatban az oszolni kezdő füst mögül törne rájuk valami újabb veszedelem.
– Maradj! – vetette oda Mirella élesen a kutyának, miközben tekintete a kemencék mögötti nyitott fészerre tévedt.
A felhalmozott tűzifa alatt szalmabálák és fekete szénpor borítottak egy gyanúsan szögletes kupacot. A vándorárus gyors, nesztelen léptekkel odasietett, és félrehajtotta a korhadt deszkákat. A szürke porréteg alatt finom, nehéz posztótekercsek lapultak – pontosan az a portéka, amit a gőgös hajdúk napok óta hiába kerestek a környékbeli mészégetőknél.
– Nahát, a tekintetes urak szaglásza mégsem ér fel a miénkkel – sziszegte Mirella gúnyos mosollyal, miközben ujjai végigsiklottak a vastag kelmén. – Ebből a posztóból még sok didergő jobbágynak jut meleg gúnya a télre.
Borda rövid, szaggatott horkantással jelzett, türelmetlenül bökve az orrával a kunyhók mögül kivezető emelkedő felé. Nem volt idő az álldogálásra: a hajdúk járőre bármikor visszatérhetett. Mirella gyorsan magához vette a legértékesebb kelmét, majd felnézett a fenyves felé vivő keskeny ösvényre, ahol a gerincen már tisztán látszott az útelágazást jelző, villámsújtotta tölgyfa fekete sziluettje.
– Igazad van, öregem. Tűnjünk innen, mielőtt valakinek megjön a kedve a számonkéréshez – vetette oda csípősen, és a zsákmányt felkapva megindult a fák védelmébe.