A mészégetők völgye

A szúrós gallyak szorítása végül engedett, s a meredek vadcsapás hirtelen kiszélesedett. Mirella megtorpant a sziklás lejtő peremén, kapkodva szedte a levegőt, miközben óvatosan letörölte a vért a karjáról. Előttük, a völgy védett hajlulatában végre felderengtek a mészégetők alacsony, szürke tetős kunyhói. A köves udvar közepén emelkedő kemencékből halvány, fehéres füstcsík kúszott az ég felé.
– Látod, Borda? Ott a menedék – suttogta Mirella halkan, feszülten figyelve a fák közötti mozgást. – Már nem kell sokat kibírnunk.
A fekete eb azonban egyetlen porcikájával sem lazított. Borda halkan, szinte a torkában morogva torpant meg úrnője mellett, sötét tekintetével a kunyhók körüli homályos zugokat pásztázta. Feszült izmai, hátracsapott fülei elárulták, hogy a fenyegető közelséget még mindig a bőrén érzi.
Mirella nem tehetetlenkedett: óvatosan leereszkedett a morzsalékos, csúszós ösvényen, ügyelve arra, hogy a mozdulatai ne csapjanak felesleges zajt. A kunyhóknál első pillantásra szélcsend és némaság uralkodott, ám a földön heverő friss faforgács és a félbehagyott munkára utaló szerszámok azt jelezték, hogy a mészégetők nemrég még itt jártak. Mirella szorosan magához vonta tépázott köpenyét, s egyetlen intéssel intette Bordát a közeledő falak árnyékába.