A sodrás túloldalán

Mirella nem habozott sokáig: az uszályát fél kézzel felhúzva lépett a hideg, rohanó habok közé. A hegyi patak csípős vize azonnal átáztatta a lábbelijét, de a lány fittyet hányt a kellemetlenségre, csak a túlsó partot kémlelte. Borda szorosan a sarkában haladt, óvatosan egyensúlyozva a csúszós, mohás köveken. A kutya fülei feszülten hátralapultak, ahogy a sodrás a combjáig ért, de szótlanul követte úrnőjét.
– Csak még néhány lépés, öregem – suttogta Mirella halkan, inkább csak önmaga bátorítására.
Amint elérték a túloldalt, a bokrok sűrűje nem várt akadályt gördített eléjük. Vadszederindák és szúrós csipkebokrok fonódtak össze az ösvényen, mintha maguk a fák akarták volna feltartóztatni a menekülőket. A hegyvidéki tüskék kegyetlenül beleakadtak Mirella szoknyájába, s egy éles tüske mélyen karcolta meg a karját. A lány halk szitkozódással rántotta ki a szövetet a bozót szorításából.
Borda halkan morogva, széles vállával igyekezett utat törni a szúrós gallyak között. A kényelmetlen akadály ellenére a veszély érzete még mindig ott lebegett felettük, de a füstös völgy zaja mostanra végleg elhalt a hátuk mögött. Mirella elszántan, csípős nyelvét sem kímélve törte előre az utat a tüskés vadcsapáson, türelmetlenül várva, mikor bukkannak végre elő a mészégetők kunyhóinak szürke tetői.