Tövisek a vadcsapáson

Mirella nem várt meggyőzőbb bizonyítékra. Egyetlen sokatmondó pillantást váltott Bordával, s a következő pillanatban már a vadcsapás sűrűjébe lapultak. A sziklás ösvény meredeken emelkedett a szurdok felett, ahol a száraz páfrányosok és szederindák közt csak a vadak vájtak nyomot maguknak. Borda halkan horkantva, feszült izmokkal lépdelt a lány mellett, szemeiben vészjósló, éles harag izzott.
– Ha egyetlen fegyveres is utánunk jön a hegyre, alaposan megkeserüli ezt a napot – sziszegte Mirella élesen, miközben a kiálló gallyakat félretolva tört előre. A szoknyája szegélyét belepte a szürke por, s a lába alatt elpattanó rőzsék éles hangja visszhangzott a fák között. A hajdúk gőgös pimaszsága mindig kihozta a sodrából, s most legkevésbé sem volt kedve álszent hajbókolással vesztegetni az időt.
A hegycsúcs felé emelkedő csapás végül a patak gázlójához közeledett. A sziklák közül felhallatszó rohanó vízmorajlás végre elnyomta a völgy irányából érkező zajokat. Mirella megállt egy mohás szikla peremén, s türelmetlenül törölte le a homlokát, miközben Borda a víztükröt kémlelte, szőrét felborzolva a feszültségtől.
– Itt már nem találnak ránk, legfeljebb a saját vakgőgjükben tévelyegnek odalent – vetette oda a lány, s a kutya éles, vágó mormogással hagyta jóvá a szavait. A gázló hűs párája megnyugtatóan simogatta átforrósodott arcukat, felkészítve őket a sebes vízfolyáson való átkelésre.