A fekete törzs árnyékában

Az erdei ösvény meredekebbé vált, ahogy a mogyoróbokrok lassan átadták helyüket a magasba nyúló fenyvesnek. Mirella szaporázta lépteit, sűrűn pillantgatva a háta mögé. Borda orra szinte a sziklás talajt súrolta, feszült izmai minden apró neszezésre meg-megrándultak. A hajdúk kiabálása ugyan már elhalt a mélyben, de a fenyegető csönd nem hozott valódi megnyugvást.
A sűrű fenyvesből kiérve egy hatalmas, villámsújtotta tölgyfa csonkja tornyosult előttük. A szénfeketére égett, felhasadt törzs sötét kapuként állt a hegygerinc szélén. Mirella a korhadt fa árnyékába húzódott, s megállt egy pillanatra, hogy visszanyerje a lélegzetét.
– Maradj! – szisszent a kutyára halkan, szinte alig mozdítva a szája szélét.
Borda azonnal megtorpant, fülei hátralapultak, halk mormogással lapult a száraz páfrányok közé. Szeme a sziklafok alatti bokrosra szegeződött. Gally roppant a közelben. Mirella elfojtotta a lélegzetét, keze a tarisznyájában rejtőző gyógykenőcsös szelencékre simulva kereste a megkapaszkodást. A veszély nem múlt el: ha a hajdúk portyája idáig is elér, nem marad idejük a pihenésre. Óvatosan a törzs mögé lépett, s a hegycsúcs felé mutató keskeny vadcsapást jelölte ki új útirányul.