Csobbanás a mohás köveken

Borda nem teketóriázott sokat. Egyetlen magabiztos lendülettel a vízbe gázolt, fütyülve a fel-felfröccsenő, hideg cseppekre. A patak csupán a térdéig ért, így a lompos fekete bunda jórészt száraz maradt, miközben átsétált a túlparti kavicságyra.
Mirella könnyed mosollyal követte a kutyát. Szoknyáját ügyesen fél kézzel felcsapva lépkedett végig a vízfolyásból kiálló, mohás kőtömbökön. Egyik szikla a másik után, mint egy jól begyakorolt tánc lépései – az utolsó ugrással már a part menti puha pázsiton termett, anélkül, hogy a bőrcsizmája átázott volna.
– Na látod, nem is volt olyan ördöngösség – jegyezte meg halkan, s megsimogatta Borda nedves oldalát. – A pandúrok a nehéz csizmáikban biztosan elmerülnének ebben a gázlóban.
A túlparti sűrűbb erdőrészen fűszeres fenyőillat fogadta őket. A völgy fojtogató füstje mostanra teljesen elmaradt a hátuk mögött, s a fák között átderengő napfény aranyszálakat szőtt a patakparti páfrányok közé. Egy régen használatos mogyoróbokros ösvény vezetett tovább a domboldalnak, ahol már biztonságban tudhatták magukat.
Mirella előhúzott a tarisznyájából egy kis darab szárított húst, s elfelezve odadobta kísérőjének. Borda egyetlen ügyes mozdulattal elkapta a falatot a levegőben, majd elégedett farokcsóválással jelezte, hogy az út folytatódhat. Az ösvény a hegygerinc felé kanyarodott, messze a portyázók járásától.