A füstön túl

Mirella elégedetten porolta le a kezét, bár a türelmetlenség szikrája ott bujkált a tekintetében. Borda halkan felmordult, ahogy a kemence meleget adó falától feltápászkodott, majd türelmetlenül megrázta koromfoltos bundáját. Nem volt idő a hosszas pihenésre; a hajdúk ugyan még a főúton tévelyegtek, ám a fojtogató völgykatlan hamarosan csapdává válhatott.
– Na, gyerünk végre, mielőtt a tiszt úr rájön, hogy a posztója nem magától kapott szárnyat – sziszegte Mirella élesen, s intett a hűséges kísérőjének.
A mészégetők hálás pillantásokkal kísérték őket a tisztás széléig, ahonnan egy meredek, sziklás csapás kanyarodott a patak felé. Ahogy távolodtak a kunyhóktól, a füst lassan elvékonyult, s a fák dús ágai újra sűrű védőhálót fontak a fejük felett. Borda haladt elöl, füleit hátracsapva, éber szaglással méricskélve minden egyes gyanús bokrot.
– Ne morogj már ennyit, Borda! Legalább a hajdúk dohos szagát nem kell szagolnunk – vetette oda a lány csípősen, miközben ügyesen átlépett egy kidőlt fenyőtörzsön.
A patak halk csobogása hamarosan felváltotta a kemencék pattogását. A gázlóhoz érve a víz sekélynek tűnt, de a túlsó part sűrűjében mély árnyak húzódtak meg. Mirella megtorpant a sziklás parton, s a száját keskenyre húzva méricskélte a kiálló köveket.