Meleg posztó a szürke hamuban

Mirella megkönyörült a lábain, s a finom hamuval borított talajon óvatosan leereszkedett az első gőzölgő bokzsa mellé. A mészégetők kormos arcú, megviselt munkásai riadtan néztek fel az átizzadt faágyak mellől, de a lány biztató, derűs nevetésére és Borda barátságos farokcsóválására nyomban megenyhültek a tekintetek.
– Nem pandúrok vagyunk, atyámfiai, hanem jóbarátok! – kiáltotta Mirella könnyed hangon, miközben már csatolta is ki a tarisznyát. Az első földbe vájt kunyhó tövében didergő asszony felé lépett, és a tiszttartó gőgös hajdúitól megszerzett, vastag posztódarabot gálánsan a vállára terítette. – Ez jobban melegít a hajdúk fenyegetőzéseinél, vigyázzon rá!
Borda közben alaposan körbeszaglászta a rakásolt mészköveket. Egy halkat hüssentett a szálló pernyétől, majd elégedetten telepedett le az egyik kemence kellemes meleget sugárzó kőfala mellé. A mészégetők hamar köréjük gyűltek; a megrepedezett bőrre való gyógyír és a száraz kelme igazi kincsnek számított a fojtogató völgykatlanban.
– A tekintetes hajdú úr még órákig portyázhat a főúton, míg mi itt melegedünk – jegyezte meg Mirella elégedett mosollyal, s az utolsó tégely gyógykenőcsöt egy kormos kezű öregember tenyerébe nyomta. A szegény ember hálás morajlása közepette a feszültség végképp szertefoszlott, s a sűrű füst most már nem akadályt, hanem biztos menedéket nyújtott nekik.