Füst és hamu a lejtőn

A szedres bozótos tüskés ágai csapkodták Mirella szoknyájának szegélyét, ahogy a meredek lejtőn lefelé igyekeztek. A levegőben hamarosan fanyar, jellegzetes füstszag keveredett a fenyőgyanta illatával: a mészégetők bokzsái már javában izzottak a völgykatlan mélyén. Borda orrlyukai kitágultak, ahogy beszívta a szürke szmogot, éles szemeivel a bokrok sűrűjét kémlelte, de léptei biztosak maradtak a morzsolódó kőgörgetegen.
Mirella megtorpant egy kidőlt bükkfatörzsnél, s válláról lecsúsztatva a tarisznyát ellenőrizte a csomag tartalmát. A szegény sorban élő mészégetőknek nem volt pénzük selymekre vagy drága fűszerekre, de a hideg éjszakák ellen védő vastag posztódarabokért és a megrepedezett bőrre való gyógyírokért mindig hálásak voltak. A lány szájának sarkában halvány, elégedett mosoly suhant át: jobb helyre nem is kerülhetett volna a tiszttartó uraság hajdúitól kijátszott zsákmány.
– No, öregem, mindjárt ott vagyunk – intett Borda felé, aki halkan horkantva telepedett mellé a harasztba. – A pandúrok a völgyi úton még órákig kereshetnek bennünket, míg mi a füst fedezékében biztonságban megpihenhetünk.
A lejtő aljában feltűntek az első alacsony, földbe vájt kunyhók és a kőbányák oldalában gőzölgő mészégető kemencék. A feszültség, bár még mindig ott bujkált az izmaikban, lassan átadta helyét a megérkezés céltudatos nyugalmának.