A villámsújtotta tölgy

A fenyves sűrűje lassan ritkulni kezdett, s a gerincvonalat követő keskeny ösvény egy sziklás tisztásra vezetett. A magasban kavargó szél hűvös volt, de Mirella keblében még mindig forrt a méreg. Bár a katonákat sikerült csúfosan túljárni az eszükön, a hajdúk gátlástalan gőgje és a tiszttartók dölyfe még mindig csípte a szemét. Borda halk, fenyegető morgással kísérte lépteit; a fekete eb borzolt szőrrel, éber tekintettel méregette a távolban húzódó völgyi utakat, mintha csak a következő elbizakodott pandúr feltűnésére várna.
A tisztás közepén egy régi, villámsújtotta tölgyfa csonkja állott, melynek tövében korhadt útjelző oszlop dacolt az időjárással. Mirella megtorpant a fánál, s feljebb húzta vállán a nehéz tarisznya pántját. Az ösvény itt kétfelé ágazott: az egyik meredek csapás lefelé kanyargott a mészégetők füstös telepe felé, míg a másik szorosan a szirti perem mentén haladt tovább az északi hágó irányába.
– Nem megyünk vissza a völgyi útra, Borda – jegyezte meg Mirella maró gúnnyal, s szemeiben dühös szikra villant. – A tekintetes urak pandúrjai még javában a sarat meg a patakvizet kaparják a csizmájukról. Mi inkább a mészégetők felé vesszük az irányt. Ott legalább didergő, tisztességes emberek laknak, akiknek több hasznára válik a takaró meg a gyógyír, mint az adószedők kapzsi falkájának.
Borda egyetlen határozott horkantással hagyta jóvá az elhatározást, majd feszült izmokkal átvette a vezetést a lejtőssé váló csapáson. A lány még egy utolsó, kihívó pillantást vetett a völgyben terülő uradalmi birtokok felé, mielőtt elmerültek volna a mészégetők völgyébe vezető bozótosban. A feszültség nem múlt el nyomtalanul, de a döntés meghozatala után lépteik újra céltudatossá és gyorssá váltak.