A fenyves széli csapás

A sziklás emelkedő lassan megszelídült, ahogy a gerinc vonalát követő keskeny vadcsapás beért a fenyves sűrűjébe. A fenyőtűk puha szőnyege csendesítette el lépteiket, s a magaslati, friss levegő végképp elűzte a gázlónál átélt feszültség maradékát is. Borda még egyszer, utoljára visszafordította sötét pofáját a völgy irányába, de a fenyegető neszek helyett már csak a fenyőgallyak közötti szél duruzsolását hallhatta.
Mirella halkan felkuncogott, ahogy elképzelte a fegyvereseket, amint a hideg patakvízben tocsogva káromkodnak a tévútra csalta kecske nyomában. Könnyed mozdulattal igazította meg a vállán átvetett tarisznyát, majd megállt egy pillanatra a sziklaorom szélén, ahonnan csodás kilátás nyílt a napfényben fürdő alsó völgyre.
– Ugye mondtam, Borda? A nehézkes katonák nem szeretnek hegyet mászni, pláne nem ázott csizmában – jegyezte meg hamiskás mosollyal.
A fekete kutya halkan felhorkant, mintha csak egyetértene, majd közelebb dörgölőzött a lány szoknyájához. A veszély elmúltával a szorongásuk végleg feloldódott a hegyi szellőben. Mirella elégedetten intett a kutyának, s csendes, magabiztos léptekkel haladtak tovább a gerinc mentén kígyózó ösvényen.