Átkeltés a hegyi patakon

A patak habzó vize hűvösen csillant a szürke kőszirtek lábánál. A gázlóhoz érve Mirella megállt egy pillanatra, és feszülten hallgatózott. Mögöttük, a zsellérház felőli völgyben már elcsült a katonák lármája, de a magaslati szél suttogása mögött még mindig gyanús zörgés matatott a fenyves szélén.
Borda óvatosan, meg-megtorpanva lépkedett a síkos, mohás köveken. Ijedt, szapora szuszogása tisztán hallatszott a csobogó vízzajban; fekete szőre még mindig borzolódott a feszültségtől. Mirella a szoknyája szélét kissé felhajtva lépett a gázló nyirkos köveire, miközben fél kézzel a kutya hátát simogatta, próbálva eloszlatni a benne lüktető félelmet.
– Ne félj, öregem, a víz elmossa a szagunkat – suttogta Mirella halkan, bár tekintete éberen pásztázta a túlparti sűrűséget. – A derék fegyveresek meg mostanság aligha vágynak egy alapos lábfürdőre ezen a jeges hegyi vízben.
A túlpartra érve behúzódtak egy kinyúló kőperem rejtekébe. A lány előhalászta a zsellérházból elhozott aszalt szilvát, s egy puha szemmel megkínálta a feszülten figyelő kutyát, a többit pedig jóízűen elrágcsálta. Az édes íz kissé elűzte a rettegést, s feltöltődve indultak tovább a sziklás gerinc emelkedője felé.