Aszalék és rézgaras

A roskatag zsellérház falai már oly közel magasodtak, hogy Mirella tisztán látta a szélfútta nádtető beszakadt zugait. A fegyveresek átkozódó kiabálása végleg elenyészett a bozótos mélyén, de Borda még mindig feszülten szimatolta a száraz avart. Fekete szőre borzolódott, fülei minden halk sziklaroppanásra megrándultak.
– Nyugi, öregem, a vitézek most épp a tüskebokrokkal vívnak élethalálharcot – suttogta Mirella, bár szaggatott lélegzete elárulta, hogy a veszély még benne is lüktet.
Óvatosan léptek a kunyhó roskatag tornácára. A korhadt faajtó félig nyitva állt, halkan nyikordult meg a hegyi szellőben. A lány gyors, éber pillantást vetett a félhomályos belső térre. A házikó üresen tátongott, ám a gerendáról csüngő száradt gyógynövényfonatok és a kemence padkáján felejtett pár szem aszalt gyümölcs azonnal felkeltette a figyelmét.
Mirella nem teketóriázott. Gyakorlott, laza mozdulattal lopott el pár maréknyi aszalékot és egy kis csomó szárított kakukkfüvet, de a biztonság kedvéért egy fényesre dörzsölt rézgarast hagyott a koromtól fekete asztallapon.
– A hegyi hajlékok lakói úgyis megérdemlik a vámot – kacsintott Borda felé, s gyorsan megveregette a kutya feszült oldalát.
Nem időzhettek. A zsellérházat elhagyva megindultak feljebb, ahol a sziklák közül már tisztán idelátszott a hegyi patak csobogó gázlója.