Félrevezetett léptek

A fegyveresek nehéz léptei csikordultak a laza sziklákon, alig pár lépésre attól a mozaikos moharétegtől, amely mögött Mirella és Borda meghúzódott. A két katona fújtatva állt meg a tisztás szélén, csörpölő páncélingük s száraz köhögésük megtörte a hegyvidéki erdő csendjét.
– Az az átkozott dőre kecske biztosan feljebb szaladt! – morogta az egyik, s megtörölte az izzadt homlokát. – A tiszttartó meg levágja a fejünket, ha nem visszük vissza a jószágot az urasági áristomba.
Mirella ajkán halvány, maró mosoly bukkant fel. Tátott szájjal figyelte a hajdúk ostobaságát: még csak fel sem tűnt nekik a friss lábnyom a puhább avarmélyedésben. A lány óvatosan benyúlt a köpenye zsebébe, kivett egy apró, kiszáradt mogyoróágat, és egy hirtelen, laza csuklómozdulattal a lejtő ellentétes oldalán álló bokros felé hajította.
A gally száraz reccsenéssel ért földet a bozótban. A két fegyveres azonnal felkapta a fejét, s káromkodva vetették magukat a zaj irányába, mélyebbre a sűrűségben.
– Na, gyere, Borda, hagyjuk a vitéz urakat vadászni – suttogta Mirella, amint az üldözők csörtetése elhalkult.
Megpaskolta a fekete kutya oldalát, majd ruganyos léptekkel megindultak a sziklás gerinc peremén futó rejtett ösvényen. A fennsík sárgálló fűcsomói mögött már kirajzolódott a magányos zsellérház elmozdult tetővonala.