Árnyak a sziklás kaptatón

A meredek kaptató alaposan megizzasztotta őket. A laza kövek apró kőlavinaként gurultak vissza Mirella csizmája nyomán, s a fák között átderengő szürke sziklák jelzés nélkül figyelmeztettek: a gerinc már nincs messze. Borda fülei azonban nem a csúcs felé fordultak, hanem élesen vissza, az avarba burkolózó lejtő irányába.
Egyre kivehetőbb volt a zaj. Nem a kecske suta bukdácsolása volt az, s nem is a szél játéka a száraz tölgylevelek között. Ritmikus, nehéz léptek ropogtatták a harasztot valahol alant, alig egy kőhajításnyira a hátuk mögött.
– Pszt, öregfiú! – suttogta Mirella, miközben guggolásba ereszkedett egy mohás sziklatömb árnyékában. Egyik kezével Borda szőrös nyakát simította meg, hogy csillapítsa a kutya torkában feszülő halk morgást.
A fák törzsei között egy sötét sziluett bukkant fel, majd még egy. Fegyveresek voltak, de nem a megszokott portyázók alázatos tempójával haladtak, hanem céltudatosan, a csapást követve. A lábuk alatt száraz ágak törtek el, ahogy a gerinc felé tartó emelkedőt küzdötték le.
Mirella szíve hevesebben vert, de az esze gyorsan forgott. Még mielőtt az üldözők kibukkantak volna a kanyarból, óvatosan megemelte a tarisznyáját, s egyetlen határozott intéssel a szikla mögötti rejtett rés felé terelte a fekete kutyát. A menedéket adó kunyhó még odébb volt, de a gerinc szirtjei között most az árnyék volt a legbiztosabb pajzsuk.