Léptek a harasztban

A nedves avar halk sercegéssel engedett Mirella csizmája alatt, ahogy beljebb kerültek a túlparti sűrűben. Borda még egyszer hátranézett a bozót felé, ahol a kis bojtár eltűnt a makacs jószággal, majd füleit hegyezve ügetett tovább úrnője oldalán. A mogyoróbokrokat lassan magas törzsű tölgyek váltották fel, s a patak csobogása is halk morajlássá szelídült a hátuk mögött.
Mirella megállt egy pillanatra, és meglazította köpenye gombját. A korai hűvös pára lassacskán feloszlott a fák lombjai között, s a fenyőtűk friss illata betöltötte a párás erdei levegőt. Bár a hajdúk esetleges közelsége miatt a figyelmük egyetlen pillanatra sem lankadhatott, a kecskés közjáték után a nyomasztó félelem érezhetően engedett bennük.
– No, öregfiú, legalább a vacsorát nem nekünk kellett kergetnünk – jegyezte meg Mirella halk kuncogással, miközben Borda széles, nedves marját veregette meg. A fekete kutya elégedett horkantással válaszolt, de orrát szorgalmasan a földhöz közel tartva pásztázta a halvány vadcsapást.
Az ösvény egy éles kanyarral emelkedni kezdett, a sziklás gerinc felé vezetve őket. Mirella megigazította vállán a tarisznyát, melyben óvatosan lapultak a zsellérházból magával hozott garasok, és határozott léptekkel indult el a kaptatón. Tudta, hogy a gerinc túloldalán elterülő elhagyatott kunyhó sötétjében végre menedéket találhatnak.