Kecske a gázlónál

A feszült csendet hirtelen éles gallyroppanás törte meg a túlparti sűrűben. Mirella önkéntelenül is megragadta Borda nyakörvét, a kutya azonban nem morgott fel: fülei visszalapultak, háta felett elsimult a borzolódott szőr. A bokrok közül fegyveres hajdúk helyett egy elcsavargott, makacs kecske bukkant elő, szarván kuszán lógó kötéldarabbal, nyomában pedig egy megszeppent, lihegő bojtárgyerek kapaszkodott a nedves sziklákba.
– Állj már meg, te dög! – nyöszörögte a fiú halkan, kétségbeesetten kapkodva a levegőt, miközben elnyűtt saruja megcsúszott a vizes köveken.
Mirella fojtott kuncogással engedte el Borda nyakát. A félelem szorítása egy csapásra elpárolgott belőle, átadva helyét a szokásos melegségnek. Óvatosan kilépett a mogyoróágak takarásából, egyenesen a sekély patakágy lapos köveire.
– Lassan, öcsém! Még belecsobbansz a habokba – szólította meg a fiút finom, nyugtató hangon.
Borda halk szuszogással lépett úrnője mellé a gázló hűvös vizébe, széles hátával ügyesen elállva a megriadt kecske útját. A jószág megtorpant, a kis bojtár pedig tágra nyílt szemekkel bámult a semmiből felbukkanó párosra. Mirella elkapta a lógó kötelet, és a jószágot könnyedén a fiú felé terelte.
– Na, most már eléred – mosolygott a gyerekre, miközben kezébe adta a kötelet. – Húzódj vissza a hegyoldalba, mielőtt a hajdúk megneszelik a lármát!
A bojtár szólni sem tudott a meglepetéstől, gyorsan bólintott, s már húzta is a kecskét a bokrok védelmébe. Mirella és Borda pedig száraz lábbal átért a túlpartra, elhagyva a gázló köveit.