Mogyoróágak árnyékában

A sűrű mogyoróbokrok hajlékony ágai ruganyosan hajoltak félre Mirella léptei nyomán, ahogy a meredek lejtőn ereszkedett lefelé. A fanyar, zöld mogyoró fűszeres illata keveredett a völgy mélyén csobogó hegyi patak hűvös párájával. Borda elöl járt, sötét szőre szinte teljesen egybeolvadt a bokrok alatti mély árnyékokkal, de hallgatag jelenléte most is nyugalmat árasztott.
– Látod, öregem? A mogyorós mindig jó barát – kuncogott Mirella halkan, miközben kiszabadította köpenye szélét egy beakadt gally szorításából. – Míg a hajdúk odaát a kopár szirteken tévelyegnek, mi kényelmesen élvezzük a lombok hűvösét.
A sűrű lombkorona alatti ösvény puha volt és csendes, a száraz avar alig roppant meg talpuk alatt. Mirella léptei egyre magabiztosabbá váltak, ahogy a meder csobogása egyre tisztábban hallatszott. A mogyorós alagútja lassan kinyílt, s a levelek résein át már felsejlett a hegyi patak csillogó tükre és a sekélyebb gázló köves átkelője.
Borda hirtelen megtorpant az utolsó bokorsor előtt. Orrát a sűrű, párás levegőbe emelte, s füleit megrezrezegtetve szagolgatott a túlparti bozót irányába. Mirella óvatosan megállt a kutya mellett, s a gallyak mögül méregette a vizet.