Ösvény a mogyorósba

Mirella hátat fordított a völgyben szerencsétlenkedő hajdúknak, és egy hanyag kézmozdulattal intett Bordának. A fekete kutya nyomban megindult, sötét szőre meg-megcsillant a sziklák közt átszűrődő halvány reggeli fényben. A kopár szirtívet maga mögött hagyva a páros benyúlt a sűrű, vöröses törzsű fenyves hűvös árnyékába.
A vastag tűlevélszőnyeg puha párnaként nyelte el lépteik zaját. A fenyőgyanta édeskés, fanyar illata gyorsan kiszorította a lenti sár nyirkos szagát, s a csípős hegyi szél is elült a sűrű ágak védelmében. Mirella meglazította a köpenye kapcsát, majd egy vaskos törzsnek támaszkodva fellélegzett.
– Egy darabig eltart nekik, míg rájönnek a turpisságra – kuncogott halkan, miközben övére csatolt kulacsából ivott egy korty friss vizet. – Addigra mi már régen a patak túloldalán pihenünk.
Borda figyelmesen méregette a fákon túl kanyargó csapást. Az eb fülét hátracsapva szagolgatott a hűvös avaron, de mivel veszélynek nyomát sem érezte, elégedett horkantással indult tovább. Mirella elrakta a kulacsot, és a kutya nyomában magabiztosan lépkedett a gerinc túlsó oldalán futó rejtett ösvényen. A fenyvesből kiérve a lejtő lassan a völgykapu feletti mogyoróbokros felé kanyarodott, ahonnan már sejtelmesen odalent csobogott a hegyi patak.