A ködös szirtív felett

Az meredek ösvény lassan kibontakozott a fenyves sűrűjéből, s a nyirkos mozaikköveket felváltotta a sziklás, szélfútta hegyoldal. Mirella könnyed, magabiztos léptekkel haladt előre, csizmája szinte alig hagyott nyomot a nedves avaron. Borda hűségesen lépkedett mellette, fülei minden halk roppanásra felrebentek, orrcimpái a hegyi levegőt kóstolgatták.
Egy merész sziklakiszögelléshez érve Mirella megtorpant, s megtámaszkodott az egyik mohás gránittömbön. Innen pazar kilátás nyílt a mélyben kanyargó völgyre, ahol a reggeli pára még fehér lepelként ült a lombkoronákon. A lány elkeskenyedett szemmel kémlelte a lenti vidéket.
Távol, a lenti fűzfák és a folyóhurok szélén parányi, sötét alakok mozgolódtak. A tiszttartó hajdúi még mindig a rossz nyomon tapicskoltak, teljesen lemaradva a hegyi kaptatóról. Mirella ajkán gúnyos, csípős mosoly suhant át.
– Nézd csak, Borda – suttogta derűsen, megsimogatva a kutya marját. – A tekintetes urak a sárban kotorásznak, míg mi a felhők felé tartunk. A gőgös fejükbe be sem fér, hogy szegény ember nem a főúton menekül.
Borda halk horkantással válaszolt, majd tekintetét a felettük kanyargó sziklafal felé fordította. A hegyi ösvény tovább emelkedett a biztonságot nyújtó fenyvesek felé.