A bozótos titka

A sűrű ágak közül nem vérszomjas hajdúk csörtettek elő, hanem egy borzas, meglehetősen makacs hegyi kecske, nyomában egy riadt tekintetű, mezítlábas pulyával. A fiúcska a sziklán álló fegyveres lány és a fekete kutya láttán azonnal megtorpant, s úgy nézett rájuk, mintha maga a hegyi szellem jelent volna meg előtte.
Mirella ujja nyomban elernyedt a tőr markolatán. Halk, derűs nevetéssel engedte ki a tüdejében rekedt levegőt, miközben Borda mély morgása csendes szimatolásba szelídült. A veszélyhelyzet egy pillanat alatt szétfoszlott a friss hegyi levegőben.
– Nohát, öcsém, már azt hittem, a tiszttartó hajdúi csaptak le ránk! – kuncogott Mirella, miközben átszökkent az utolsó vizes sziklán, s kikötött a túlparti fövenyen. – De látom, te nagyobb harcot vívsz ezzel a szakállas ördöggel, mint mi a vármegyével.
A fiú megszeppenve motyogta, hogy a gida elcsavargott a közeli akolból, s a meredély szélén próbálta elfogni. Mirella meleg szívvel elmosolyodott. Benyúlt az övén lévő szütyőbe, s kihúzott egy kis marék szárított aszalt szilvát meg egy darabka sajtot. A bojtárgyerek maszatos tenyerébe nyomta a zsákmányt.
– Nesze, ez erőt ad a hajszához. S ha legközelebb a patakhoz készülsz, szálkás botot hozz, ne a puszta kezedet! – kacsintott rá.
Azzal intett Bordának, s elégedetten lépdeltek tovább a fák közötti kanyargós ösvényen, maguk mögött hagyva a csobogó gázlót és a hálás tekintetű kis kanászt.