A hegyi gázló felett

A kaptató meredekebbé vált, ahogy a tűlevelűek sűrűjéből a sziklásabb hegyoldal felé haladtak. Mirella gyors léptekkel követte a fekete kutyát, aki feszült figyelemmel szaglatta a nyirkos avart. A völgy mélyén feltámadó szél még visszahozta a hajdúk távoli kiáltásainak elmosódott visszhangját, de itt fent már a sebesen rohanó hegyi patak zúgása uralkodott.
– Csak még ezen a gázlón jussunk át, Borda – mormolta a lány, s sálját szorosabbra húzta a nyakán. – Aztán keresünk egy száraz kőfülkét.
A patakmederhez érve a kövek sikamlósak voltak a reggeli deréktól. Borda óvatosan lépkedett a habzó vízben kiálló sziklákon, füleit hátracsapva a sodrás morajától. Mirella egy pillanatra megtorpant a gázló közepén, s visszatekintett a ködlepte völgyre, ahol a zsellérkunyhó füstje lassan egybeolvadt az ég szürkeségével. Kuncogva nyúlt az övéhez, felmérve a maradék garasok súlyát. Kevesebb volt, de a szíve lényegesen könnyebb.
Egy kövér mohás sziklára lépve azonban Borda hirtelen halk morgással torpant meg: a túlparti bozótban gally reccsent, s a fák lombjai között megrebbent egy csapat riadt madár. Mirella mozdulatlanná dermedt, ujjaival tőre kopott markolatát szorítva.