A zsellérház küszöbén

A hűvös hegyi szél halk morajlással söpört végig a fenyők csúcsán, amikor Mirella és Borda kiléptek a sűrűből. A szegényes kunyhó elnyűtt fakerítése előtt egy pillanatra megtorpantak. A roskadozó tető alól vékony füstcsík emelkedett a magasba, odabentről pedig halk, gyermeki köhögés hallatszott. A lány tekintete megenyhült, miközben feszülten kémlelte a fáradt kis udvart.
– Vigyázz a hátunkra, Borda – suttogta Mirella alig hallhatóan. A feszültség még mindig ott bujkált benne, a hajdúk emléke nem hagyta nyugodni. A fekete kutya megfeszülő izmokkal, éberen figyelte a fák közötti derengést, készen arra, hogy figyelmeztessen a legkisebb nesztelen mozgásra is.
Mirella nesztelen léptekkel osonva közelítette meg a roskatag tornácot. A derekára csatolt erszényből fél tucat csillogó ezüstgarast markolt ki – azokat a kövér bírói garasokat, amiket nemrég csalatkozott el a mezővárosban. Óvatosan a kopott küszöbre helyezte a nehéz érméket, közvetlenül egy törött fapapucs mellé.
– Nesztek, a tekintetes bíró úr nagylelkű adománya – mormolta maga elé pikírt mosollyal, miközben szívét melegség járta át.
Mielőtt a bentiek meghallhatták volna a neszt, Mirella már vissza is suhant Borda mellé a fák oltalmába. A hajnal első aranysugarai áttörtek a tűlevelek között, ahogy a páros csendben folytatta útját a magasabb hegyi gerincek felé.