A fenyves derengésében

A tüskés ágak halk reccsenéssel hajoltak félre Borda vaskos fura türelmével szemben. A hatalmas fekete kutya árnyékként osont a sűrűben, orrával szimatolva a nedves avart, míg Mirella mozgékonyan tért ki a kinyúló gallyak elől. A völgyből áradó sárgás fáklyafények lassan elhalványultak a sűrűsödő lombkorona mögött; a hajdúk káromkodása már csak tompa, távoli morajlásnak hatott a szélben.
Ahogy a meredek kaptatón felértek a hegyoldalba, a fenyves hűvös, gyantaillatú levegője fogadta őket. A keleti horizonton a vaksötétség lassan szürkéskékre szelídült, jelezve, hogy a virradat már nincsen messze. Mirella egy kidőlt, mohás tölgyfatönknél torpant meg egyetlen nyújtózás erejéig. A derekára csatolt erszény kellemes, súlyos szerszámként koppant a combjának minden egyes lépésnél.
– Hadd kotorásszanak csak a hideg patakmederben – kuncogott halkan a lány, s csendben odadobott Bordának egy darabka szárított húst a tarisznyájából. – A tekintetes bíró úr bizonyára sárga a méregtől, de mire teljesen felkel a nap, mi már a dombon túl járunk.
A kutya egyetlen elégedett roppantással nyelte le a jutalmat, majd éber tekintetét a tisztás túlsó felére szegezte. A derengő fényben lassan kirajzolódtak a hegyi ösvény kanyarulatai, s a távolban egy szegényes zsellérkunyhó vékony füstje kúszott az ég felé. Mirella szeme megvillant: pontosan tudta, hol lelik majd a legjobb helyét a kapzsi városházáról elhozott garasok.