Virradat előtti suhanás

A szél egy pillanatra elült, s a kőív tövében olyan sűrű csönd telepedett rájuk, hogy Mirella még a saját szívverését is tisztán hallotta. Borda füle hirtelen megrezzent. A hatalmas fekete kutya lassan felemelte a fejét a lány térdéről, s mély, feszült morgás szorult a torkába.
– Nyugalom, szőrmók… – suttogta Mirella, de a keze maga is megállt a levegőben.
Lent, a völgy hajlulatában imbolygó sárga fény villant. A mezővárosi írnok vesztesége túlságosan fájó lehetett, mert a kapzsi bíró mégis útnak indított néhány álmosságtól morgó hajdút. A lovak patkói tompán koccantak a patakmeder kövein, a fáklyák füstje pedig lassan felkúszott a domboldalra.
– Úgy látszik, mégsem lusta népek – sziszegte a lány, s máris magára kanyarította a nyirkos köpenyét. – Jobb a békesség, Borda. Nem várjuk meg, míg idáig szaglásznak az uraság kopói.
Mirella egyetlen gyors, gyakorlott mozdulattal övére csatolta a megszerzett garasokkal teli szütyőt. Megsimogatta a kutya tarkóját, majd a romos híd háta mögött futó, sűrűbb tüskés ösvény felé intett. Borda feszülten, nesztelen léptekkel indult meg előre, óvón haladva a lány előtt.
A lány még egy utolsó pillantást vetett a völgyben tévelygő fényekre, majd csendesen belépett az éjszakai erdő óvó árnyai közé.