Menedék a kőív alatt

A köves emelkedő kapaszkodóján Mirella óvatosan lépkedett, hogy a laza kavicsok ne csikorogjanak a talpa alatt. A régi híd vaskos, mohás ívei félig-meddig még állták az idő sarát, s a leomlott pillérek között meglepően száraz, szélvédett zug kínálkozott. A lány elégedetten huppant le az egyik lapos zárókőre, miközben Borda alaposan megrázta magát, apró vízcsepp-záport zúdítva a környékre.
– Na látod, te szőrmók, mégiscsak akad itt egy tisztességes zug az éjszakára – suttogta Mirella, miközben kibontotta az átázott köpenyét. – Jobb ez, mint a mezővárosi fogadó méregdrága szobái, pláne, ha a bíró írnoka épp most ébredezik a mákonyos bódulatból, és az üres erszényét szólongatja.
A lány felhúzta a térdét, s halkan kuncogva hallgatta a szél zúgását a fák koronájában. A megmaradt aprópénz csendesen csörrent a szütyőjében; a didergő zsellérnek adott garasok után is maradt még annyi, amennyivel a következő faluban kenyeret és füstölt szalonnát vehetnek. Borda elégedett morgással heveredett le a lábához, hatalmas fejét Mirella térdére hajtva, de fél szemét a völgy felé vezető úton tartotta.
Mirella megsimogatta a kutya nedves füle tövét, s feltekintett a romos kőhíd holdfényben derengő maradványaira. Tudta, hogy pirkadatig itt biztonságban lesznek: a városi hajdúk lusta népek, s a sötétben sosem merészkednének ilyen messzire a patak mentén. Csendesen fújta ki a levegőt, felkészülve a rövid, de nyugodt pihenőre.