A régi kőhíd maradványai

A sűrű fűzfák ágai nedvesen verődtek Mirella arcába, ahogy a patakmeder mentén haladtak előre. A sötétség borította ösvényen még mindig tisztán hallatszott Borda halk, ideges morgása; a kutya bundájáról csöpögő víz lassankán eláztatta a földet a lábuk alatt.
– Hagyd már abba a morgást, Borda! – vetette oda Mirella élesen, miközben mérgesen csavarta ki szoknyája átázott szegélyét. – Megvan a pénzünk, a didergő zsellér sem fagy meg ma éjjel, te meg úgy fújtatsz, mintha a városháza előtt felejtettük volna a szekeret.
Borda egyetlen vágó vakkantással felelt, fülét hátracsapva. Szemeivel szüntelenül a mögöttük elterülő sötétséget kémlelte. A távoli lármát már elnyelte a szél, de a kutya feszült tartása jól mutatta, hogy egyetlen lépéssel sem érezte magát nagyobb biztonságban.
Mirella a derekára erősített szütyőhöz kapott, s bosszúsan morogva igazította meg csuromvíz csizmáját. Nem volt kedve a nedves avaron éjszakázni, de tudta, hogy a gázlótól még jó pár ezer lépést kell tenniük, mielőtt pihenőt engedhetnének maguknak.
A patak csobogása kísérte lépteiket, amíg az ösvény egy régi, romos kőhíd maradványaihoz nem vezetett. Mirella megállt egy pillanatra, végigmérte a homályos tisztást, majd határozott mozdulattal intett a kutyának: a köves emelkedő felé veszik az irányt.