Csobogás a fűzfák alatt

A gázló hűvös vize csendesen csobogott a sötétben, amikor Mirella és Borda elérték a folyópartot. A mezőváros szélén még éppen csak pislákoltak az utolsó lámpások, de a távolból már hallani lehetett a kövér írnok rekedt, felháborodott kiabálását.
– Későn ébredt az úrfi – kuncogott halk, gúnyos mosollyal Mirella, miközben felhúzta szoknyája szélét, és óvatosan a sekély vízbe lépett. A jéghideg áramlat kényelmetlen volt, de a szabadság és a sikeres átverés íze kárpótolta mindenért.
Borda már a túlparti bokrok közül figyelte a vízfelszínt. Sötét bundájáról lepergett a víz, fülei kényesen hátracsaptak, valahányszor a távoli főtér felől strázsák riadt kiáltása sodródott feléjük a széllel. A bíró háza táján nyilván most lepleződött le a csodás, „minden nyavalyát gyógyító” elixír igazi természete, ami valójában csupán színezett kútvízből és egy kevés ecetből állt.
Amikor Mirella is kiért a száraz fűre, elégedetten lapogatta meg az övén lógó maradék tasakot. Néhány fényes garas még megmaradt a didergő zselléreknek adott adomány után is – épp elég arra, hogy a következő faluban bőséges vacsorát vegyenek, s tán még egy jófajta, meleg takaróra is fussa.
– Gyere, Borda, a patakmenti ösvényen senki sem keres majd minket – intett a kutyának, s csendben eltűntek a fűzfák sötét árnyékában, maguk mögött hagyva a várost.