Ezüst garasok a sötétben

Mirella nem pazarolta az időt a sikátor védelmében. Pontosan tudta, hogy a kövér írnok hamarosan ráébred a veszteségére, amint felhajtja az első kupa bort a meleg ivóban, és hiába keresi majd az övéről hiányzó zsinórt. Borda mellette ügetett, sötét bundája szinte teljesen egybeolvadt az éjszakai macskakövek árnyékával.
A mezőváros széle felé vették az irányt, messze a főtér lámpásaitól és a strázsák fürkésző pillantásaitól. Egy omladozó faakol tövében didergő alakok körvonala bontakozott ki a homályból: egy elszegényedett zsellércsalád húzódott meg a metsző esti szél elől, rongyokba csavart pulyákkal. Mirella léptei megenyhültek, pajkos mosolyát felváltotta a jól ismert, meleg gyengédség.
Anélkül, hogy nagy zajt csapott volna, közelebb lépett a csöndes csoporthoz. Az írnok nehéz tasakjából bőséges markolásnyi fényes garast szedett ki, majd csendben az édesanya elnyűtt ölébe ejtette azokat. Az asszony ámultan kapta fel a fejét, de Mirella egy halk intéssel hallgatásra intette, s már fordult is vissza az árnyak közé.
– Jobb lesz átkelnünk a gázlón, mielőtt az írnok úr elrendeli a riadót – suttogta Borda felé, aki halk horkantással hagyta jóvá a döntést. A mezőváros szélén kanyargó víz csobogása felé haladva lépteik újra magabiztosak és gyorsak voltak.